Red Blood Drops - 1. fejezete (BÚÉK)

~1. fejezet~ 

Új társak

Boldog Újévet kívánok! Íme az első fejezete a regényemnek ajándékul 2020-ra. Nem hibátlan, de az enyém. :)

Van egy hely távol  mindentől, elzárva a külvilág elől. Ez a kórház egy erdő mellett terül el, neve Hampton, aminek én is régi lakója vagyok már. Ma van az áthelyezések napja. 

"A 11-es zárka az enyém!" - jelentette ki az orvos.

Évente egyszer a harminckét szoba lakói elhagyják ideiglenes otthonukat, hogy új szárnyrészbe kerüljenek fejlődésük által. A szobákból tizenhét olyan található ebben az államilag eltartott intézményben, amiben 2-3 ágyas szoba van. Ilyenben lakom én is és társaim Taylor és Szamanta. Most sajnos külön válnak az útjaink. Itt nagyon sok a veszélyes alak, így egy kis szerencsével  megpróbálok valami újonc mellé kerülni.

 -Hölgyem, figyelne arra, hogy mit mondok!? - kérdezte emelt hangsúllyal a főnővér
 - Jajj, elnézését kérem Mrs. Vallery!
 - Megint nem figyeltél! Most mondom utoljára, a te társaid Elena és Adam. Háromágyas szobába teszünk titeket. Nincs veszekedés, verekedés és ha bármi gond van szóltok! - ezzel zárta is mondandóját felénk
- Igen is Mrs. Vallery!- válaszoltuk egyszerre

 Nem ártana ennek a nőnek modor és valami öltözködési tanácsadó se. Fehér-szürke foltos blúzt visel, amit sosem vasalt. Fekete bő szárú viseletes nadrág és hozzá egy fehér, lyukas papucs. A haja copfba fogva, hogy takarja lenövéseit. Egyszerűen szörnyű az összhatás!

 - Alice és társai! Irány a 11-es! Mindenki más gyülekezik a társalgóban 10 perc múlva egy ellenőrzésre!-szólt ránk Mrs. Nell

 Nem is szeretek belegondolni abba, hogy én mindig ebben a kórházban, ami egyébként elmegyógyintézet, fogok élni. Mindig is imádtam a szabadságot és a természetet. Most meg kénytelen vagyok egy lyukban szenvedni két vadidegennel, akiket nem ismerek igazán, pedig már vagy három teljes éve itt élek. Rájuk néztem és első gondolatom az volt, hogy érdekes személyeknek tűnnek. A lány, akit valami Ellie-nek hívnak vagy ilyesmi, az csak ül ott szomorúan és a könnyeit törölgeti. A srác Adam, neki sikerült megjegyeznem a nevét, kifejezéstelen arccal nézz maga elé. Úgy tűnik nagyon jóban van az egyik főorvossal Dr. Collins-szal. Mindig félrevonulva beszélgetnek úgy, hogy senki se hallja őket. Elég érdekes személyiség lehet, ha beszél vele az a főorvos, mivel a "főúrak" nem kommunikálnak a páciensekkel. Fölvesznek minket betegeknek, hogy pénzt kaphassanak utánunk és gyógyszerekkel butítanak le szép lassan. Mi, akiket csak "23-masoknak"  hívnak, nem gyógyszereznek, hanem terápiákra járatnak bennünket a javulás érdekében. A huszonhármasok - kezelhetőek - van írva a kartonjainkra. A négyesek halálraítéltek és a tizenhármasok, akik visszaesők. 

Nagyon vég filozofálhattam a környezetemet, beleveszhettem a gondolataimba, mert Elena sokkolt, Adam meg riadt arccal álltak előttem és szólítgattak, csettintgettek. 

- Szia! Itt vagy velünk?- kérdezte Elena.

 Adam félredöntött fejjel nézte, ahogy visszatérek közéjük. Végül ő is megszólalt:

 - Ha itt vagy szólj! Bemutatkoznánk. - közölte hidegen

 Ezt olyan rezzenéstelenül tette, hogy csak néztem kábán és figyeltem további reakcióit, de SEMMI. Sőt, ami szemet szúrt nekem, hogy nem mozdult a teste, mint egy kőszobor volt merev és "szilárd" egyszerre. Erre nincs jobb szó! Kábulattól nehezen, de egy hatalmas sóhaj kíséretében szóltam vissza:

 - Sziasztok! A nevem Alice Fall, mint Fallen. - nyögtem ki végre

 Erre a lány megkönnyebbülten ült le az ágyamra, pontosan mellém. Adam maradt a pár méter távolságnál, jó távol a szoba másik felében az ágyánál, falnak dőlve. Gyilkos tekintetével nézett engem. A hideg futkározott a gerincemen tőle. Eközben megtörte a csendünket, mit se foglalkozva bizarr helyzetünkkel Elena.

- A nevem Elena Mauser és Pécsről kerültem át Budapestre, de Németországban születtem és éltem. A magyar nyelvet megértem és beszélem is, mivel a nagyszüleim itt élnek magyar honban 21 esztendeje és évente egyszer meglátogattuk őket pár hétre. Nagyon sokat segítettek abban, hogy magyarul megtanuljak. Ők ellenezték, hogy kórházba kerüljek, de apám Sándor, nem akart felnevelni. Apukám magyar születésű, de német állampolgár.

Inkább részegen hazajött és elvert, elvette a kedvenc dolgaimat és kidobta őket vagy elégette. Az egyik nap bedrogozott és fölhívta az ottani kórházat, hogy azonnal vigyenek messze tőle vagy kezdjenek velem valamit, mert egy lázadó, nem normális tinédzser vagyok, meg akarom ölni őt és magamat is. Én, ezért "költöztem" ide Magyarországra azon belül Pécsre, hely hiány miatt, pedig a Hampton-ba. Legjobb benne, hogy több külföldit is fogadnak, ha úgy adódik.
Várjunk! Ugye ez a kórház neve?

 - Igen. Ez a történet, amit elmondtál szörnyű, na de mi történt anyukáddal? Ő hol van, hagyta az egészet?
 - Jenell volt a neve és 5 éve hunyt el autóbalesetben. Épp, hazafele tartott a munkából, mikor váratlanul bele ment oldalból egy kamion. Azonnal szörnyet halt. - fakkadt sírva
 - Rettenetes sajnálom, hogy felzaklattalak. Ne sírj!- mondtam neki és átnyújtottam egy zsebkendőt, hogy felitassa könnyeit, ezután kérdeztem csak tovább. Most hány éves vagy és mikor történt a tragédia?
 - Most 16 vagyok és 11 évesen veszítettem el édesanyámat. Még csak 38 esztendős volt, egy hónappal előtte töltötte be és hatalmas szülinapi bulit rendeztem neki. 
Azt mondta: "Ez volt életem legjobb anya-lánya születésnapja és sosem felejtem el! " - hüppögte
 - Azt hiszem... megértem azt, hogy miért van vágásnyom a csuklódon.
 - Ezeket már 1 éve csináltam, amikor apám először elkezdett inni és minden este terrorban tartott. Szégyellem magam nagyon, de ezzel lázadtam ellene, meg az élet ellen. - felelte Eli lehajtott fejjel
 - Ne szégyelld! Nincs miért szégyenkezned! Nézz le és meglátod mire célzok! - húztam fel a pulcsim ujjait 
 - Neked is! A csuklód! Ezt nem értem Alice. Miért? - szörnyűlködött a látottakon
 - Nézd! - mutatom felé kezeimet
 - Istenem teli van heggel az egész bal karod és a jobbon is van 1-2 vágás. Miért tetted? - kérdezte újból
 - Ideje elmesélnem azt, miért kerültem régen én ide, bár magamról sok információt nem szoktam megosztani!

 Adam is felkapta most már a fejét és érdeklődve fürkészett.

 - 13 évesen belekerültem az emo korszakába. Imádtam a fekete színt, zúzós zenéket, a túlzott sminket, bakancsot, szegecseket. Kis idő múltán átléptem a viktoriánus gothic korszakomba, aztán vampire goth lettem. Ez a mai felvett stílusom is, egyéni "fűszerezéssel". Szüleim ezt a stílust elkönyvelték sötétnek, gonosznak és könyörtelennek. Állandóan bántottak és ugráltattak. Az ő szemükben semmi sem voltam, mint egy szellem. Csak, akkor vettek észre, ha kellett nekik valami tőlem. Naphosszat ültem a szobám négy fala közt és sírtam.  Sokszor vágtam fel a kezemet és sokszor hoztak be eleinte csak csoportos kezelésekre ide. Egy nap anyukámmal leültem beszélgetni és elmondtam azt, hogy vannak látomásaim és álmaim, amik valósággá válnak. Eleinte azt hitte viccelek, de bebizonyítottam neki az ellenkezőjét. Sosem hazudok és nem is fogok, őszinte ember vagyok. Elmeséltem neki az egyik látomásomat, hogy én nem ember leszek egész életemben. Mivel már így is elkönyveltek őrültnek, így ezzel végleg elástam magam. 

Anyukám azt mondta: "Nem fogja eltűrni ezeket már nekem és elvisz orvoshoz, aki majd észhez térít engem!"

A doki pedig azt, hogy: "Súlyos eset a maga lánya", így pszichiáterhez küldött tovább. 

Ez a pszichiáter invitált ebbe az intézetbe, hogy itt segítenek a téveszméimen. A szüleim azt hangoztatták, hogy a legjobbat akarják nekem, így először csak pár napra hoztak be. Bent többféle teszt alá vetettek. IQ teszt, grafológusi íráselemzés, tanulási nehézségek, viselkedészavaros teszt és egy saját részre kiállított látói teszt. Az IQ teszten nagyon jól szerepeltem, kiemelkedő IQ szint volt ráírva a kartonomra. Büszke vagyok! A tanulási nehézséges papíromról pár pont volt lehúzva, de nem számottevő. Viselkedészavaros tesztet nem mutatták meg csak a szüleimnek adták kézbe az eredményeimmel rajta, de a szemükben megnyugvás tükröződött. 

Ami a lényeg, az összes feladatnál nem volt probléma, csak a látóival. A látóira ezt írták: "Téveszmés és a képzeletvilága nem fér a valós életünkbe!" Mikor ezt fölolvasták a szüleimnek azt ajánlották költöztessenek be Pestre és mivel messze lakunk a "huszonhármasokkal" éljek itt. Ők hétvégére hazajárhatnak és a szünetet is kint tölthetik, kivétel, ha a szülő másként rendelkezik. Gyógyszert se adnak, kérdezés nélkül. Szülői rendelkezés az egész alapja! 

Nagyjából így történt. - meséltem 

 - Akkor ezek szerint téged nem is a szüleid dobtak el, hanem az orvos irányított be? - kérdezett rá Elena félénken
 - Igen is és nem is, ez fifty-fifty arányban történt. - feleltem
 - Értem. Nem tudtam, hogy tudsz angolul! 
 - A 50-50 arányt gyakorta használjuk mi magyarok, de 20 éves múltam és tíz kerek éve tanulom a nyelvet! - büszkélkedtem
 - Csúcs! Nekem a német-magyar hasonló. Mesélj még egy picit a látomásaidról!- könyörgött nekem 
 - Nagyon sokféle képet láttam már magam előtt és nem mindig egyezik a később megtörténtekkel. Amit mindig hangoztatok, hogy minden mozgásban van és magunk formáljuk a jövőnket!
 - Igen ezt tudom, mint azt is, hogy a jövő kiszámíthatatlan, változékony, mint az időjárás. -kuncogott.
 - Ez részben igaz, de van, amit kis ésszel ki lehet sakkozni, ha van kis gógyid és ehhez nem kell látónak lenned. 

Röhögtünk egy jót a megállapításomon!

 - Persze. Na, de Alice mesélj arról, amit láttál mielőtt bekerültél. - kérlelt
 - Bocsánat. Nem igazán vagyok ennyire közvetlen senkivel. Nem szeretek erről beszélni! Általában kiröhögnek, ha bármelyiket elmondom vagy boszorkánynak titulálnak.
 - Értem.- sóhajtott és lezárta a témát szomorúan

Adam a beszélgetésünk közben, némán feküdt az ágyán és mindkettőnket szemlélt megállás nélkül. Most vett egy mély levegőt és közelebb lépett, végül szóra nyitotta a száját:

- Szomorú történet a tied Elena, de ne aggódj nemsokára ki fogsz jutni és élheted az életedet, ahogy szeretnéd. Nem jogosan vagy itt és ez nem fair! - nyugtatta
 - Köszönöm Adam! Ez kedves volt tőled.- válaszolta Elena alig hallhatóan.
 - Alice kedvesem, te meg ne dőlj be mindennek, amit neked mondanak. Hidd el megvan az oka annak, hogy itt akarnak tartani téged. Szép jövőd lesz, de ez időbe telik, mivel még nem vagy elég fejlett a tagsághoz. Nemsokára! - mondta titokzatosan
 - Adam, ezt hogy érted?- értetlenkedtem
 - Várj és bízz! Ez a kulcs. Megérted, hamarosan.

Ezzel Adam, letudta a témát. 

A szó végén észrevétlenül jelent meg Dr. Collins. Ő mindannyiunk főorvosa és mint kiderült, Ad egyik "barátja". Mindig is túl közel álltak egymáshoz,ezt feltűnően mondogatták. Ki érti mitől különb nálunk. Ha már csend királyosdit játszottunk, akkor Collins "Urasága", sikeresen megtörte!

- Kérem Adam úrfi, fáradjon velem! Remélem jól összebarátkozott ezekkel a gyönyörű hölgyekkel! - mosolygott

Adam fogcsikorgatva lépett oda hozzá és annyit nyögött ki, ami érthető is volt:

- Gyönyörűek és nem is hinné milyen finomak lehetnek!

Az orvos ennek hallatán hangosan elkezdett kacagni és bezárta maguk után az ajtót. Abszurd volt az egész! Tekintgettünk jobbra-balra értetlenül és egy gondolat járt a fejünkben, hogy mi még el se hagytuk a szobát. Az ebéd is "házhoz" jött. A vacsoránkat, még nem jelentették be, de este hatkor szokott lenni, pontban. Még csak 15:00 óra van.

- Teljesen unalmas itt az élet!- szólalt meg Elena 
- Egy kérdés! Mióta vagy itt és hogyan szoktak becézni? 
-  1 napja és 17 órája vagyok itt és már megpusztulok! Becézni sokféleképpen lehet az Elenát. Például Eli, Elli, Nelli, Lena, Elen. Bárhogy szólíthatsz, ahogy szimpatikus! - mosolyodott el
 - Az én nevem nem ilyen szerencsés, sajnos. Ezt hogyan szólítgatod, ami nem más nevéből indul ki? Ideje nevet változtatni! Hívj Eméliának! - jelentettem ki
- Te meg hívj Lénának!
-Áll az alku! Visszatérve, viszont a közel két napra. Elképedtem és irigyellek!

 Azért nem volt nekem ismerős, pedig a lilás-vörös haja és a kék szeme biztosan feltűnt volna. Ajkai tele voltak élettel, a körmei ápoltak és vörösbe mártva, magas, s vékony. Lehetne modell! Fantasztikusan néz ki, tűnődtem el az összhatáson. Irigységet félretéve, elővettem egy könyvet, hogy teljen az idő. A címe:"Torment". Szokásosan bukott angyal-démon téma köti le az agyam, mint mindennap mostanában. Elena is elővett egy újságot és lapozgatni kezdte. 
Már majdnem elaludtam, mikor megszólalt a belső csengő. 

- Vacsora! - üvöltözték az ápolók és nyitották az ajtókat

A vas ajtók csak úgy csikorogtak, ahogy hessegették a tömeget az ebédlő irányába.

- 5 perce van mindenkinek a társalgóba érni vagy nem kap az a személy ennivalót, aki késik! - harsogták a betegek

Róza néni tessékelt ki minket. Ő a tízes-húszas részlegen az ápoló és a mi szárnyunk egyik vezető helyettese éjjelente. A hall felé intett. Rengetegen menetelnek ilyenkor, így én mindig utolsó pillanatban esem be. Lena már rég bent ült és foglalta nekem a helyett.

- Ne siess! Már megint ilyen poshadt vacsora van, mint tegnap.- szólt előre
- Szokj hozzá!- válaszoltam vissza

A förtelmes vacsi után elmentünk fürdeni beosztás szerint. Én ötödik voltam a listán pontban Adam után. Mikor elindultam a cuccaimmal a fürdők felé, kuncogás hallatszódott ki a részünkből.

 - Ez meg min nevethet egymagában? - kérdeztem meg egy velem szembejövő srácot
- Én inkább nem akarnám tudni! - röhögött ő is és besétált a szobájába

A kérdésem után azonnal, kinyílt az ajtó és teljesen elvörösödtem a látványtól. -Cenzura - Szép kis, vagyis na mindegy... milyen látvány fogadott! Egy gyors köszönés és berohantam a fürdőrészbe elsuhanva gyors tempóban mellette, bezártam az ajtót miután észhez tudtam térni.

Kiadós pancsolás végén, összefutottam Stella-val a volt csoporttársammal és neki meséltem el mindent, ami történt mostanság. Kivételesen türelmesen végighallgatott. Fél óra múlva hagytuk el a társalgói részt. Miután beindultam a szobámba, Eli visszatért és ott ült, MP3-mat hallgatott. Adam rég fürdött, de sehol sem volt, így rákérdeztem, hogy merre leledzik. Hátha, mesélte merre megy.

 - Lena, merre jár a fiú tagunk?
 - Ömm..   Az orvosa elkérte estére és üzenik "Jó éjszakát Alice-nek". - felelte hasonló hanglejtéssel
- Mikor tájt jönnek vissza? Takarodó van lassan! 
- Nem mondták azt nekem. - legyintett
- Oké. Én alszom és remélem nem ébresztenek fel. Szép álmokat! - búcsúztam 
- Jóéjt!- ásított

Kinyomta pár perc múlva a zenét és álomba is szenderült rögtön. Én nem tudtam elaludni. Hánykolódtam az ágyban. Éjjeli egy körül lehetett, de Ad sehol sem volt. Kint lehetett hallani lépteket, de semmit mást . Sokáig próbáltam fennmaradni, de hamar elnyomott az álom. Reggel Adam mondata ébresztett fel:

- Ébresztő Csipkerózsika, hasadra süt a nap! - köszöntött

Nem igazán tudtam ki az és mit akar, így a fejemre húztam a takarót. Rossz ötletnek bizonyult, mert bemászott alá és körbefonta a derekam, majd gyors mozdulattal ki is rántott az ágyból!

- Mi az, mit akarsz és ki vagy?- kiáltottam ijedten
Adam meg kiröhögött
- Én vagyok az Adam! Rég találkoztunk, hogy elfelejtettél? - kuncogott tovább eszeveszetten
 - Mikor jöttél be?- kérdeztem 
 - Miután ti már aludtatok.- felelte csillogó szemekkel
 - Én hajnali 3-ig fent voltam és nem láttalak bejönni. Hol voltál? 

Csend lett.

 - Hol voltál, másodszor kérdem?- vonom kérdőre kissé erélyesebben
 - Hosszú lenne elmondani, de az a lényeg, hogy itt vagyok és vigyázok rád.
 - Hogy mi? Te? Rám? 
 - Semmi. Mondatbotlás! Felejtsd el!

Beszélgetésünket egy nővér reggeli köszönése szakította félbe.

 - Jó reggelt! - szólt be a nővér megtörve a faggatásomat
Köszöntés után tovább állt, hogy látta ébren vagyunk, így folytathattam a kérdezz-feleleket!
- Miért nem mondod el, hogy mi történt?- faggatam tovább.
- Titok! Ha jó kislány leszel és türelmes, akkor nemsokára elmondom és megmutatom.

Komolyan imádom mikor kódokban beszélnek nekem. Villámcsapás szerűen egy vészjósló remegés kerített hatalmába, ekkor megjelent egy vízió. Homályossá vált a tér. Ennyit a köztünk lévő kommunikációról!


*Látomás 
- A sötétből egy kép kezdett összeállni előttem.
  Adam egy kihalt, sikátoros utcán sétált. Egy kastély képe jelenik meg. Onnan szökött ki egy találkára, viszont a lány háza sehol se áll! Érzem, hogy átverték! Valaki kihasználta és most lesen van. 
  Egy újabb képet látok, ahol a sárban fetreng, vérző, átharapott nyakkal és széjjeltépett inggel.
Meg fog halni! Sikítoztam, némán! - 




 Ad rázására és szólongatására eszméltem fel.

-Mit láttál Alice?- kérdezte rémülten

Koncentráltam a kisfilmre, ami imént zajlott le előttem.

 - UGYAN, SEMMI FONTOSAT!- mondtam.
 - Utoljára kérdeztem, mit láttál Alice? Sikítoztál közben. - jelentette ki
 - Téged.
 - Igen?
 - Sétálsz az utcán.
 - Még valami?- tudakolta türelmetlenül
 - Meg akartak ölni, vagyis megöltek! - tört ki belőlem
 - Ennyi?
 - Igen. Ez elég baljós! Nem félsz? - néztem fel a szemébe rémülten
 - Nem! Már nincs mitől Alice! - hangsúlyozta az utolsó mondatát
 - Ezt hogyan értsem?
 - Sehogy vagy akárhogy. Te döntesz!
 - Jól van. Ad mesélj te miért vagy itt és mióta? Rólad még keveset tudunk!
 - Elég régóta. El sem hinnétek, persze kisebb időszakonként jövök vissza. Ha pontos válaszra vársz, akkor ősz elején jöttem újból. Miértre az a válaszom, hogy sokáig a családom nélkül éltem, mielőtt ide kerültem volna. A szüleim meghaltak, így Dr. Collins magához vett. Ő nevel már egy ideje. Segít az életem fenntartásában. Megtanított élni és létezni. Mester és tanítván lettünk. Ha már egyszer úgyis egymás útjába akadtunk.
 - Bocsi a kérdésért, de miért vagy itt, ha ezek szerint nem is vagy elmebeteg?  -forgattam a szemeim
 - Mert Ő itt dolgozik és élete munkája van ebbe a kórházba. Ez volt az álma és célja. Az én részemről mellesleg itt kapok friss kaját is a fogamra, fedél a fejem felett, mesterem van. Ha a doki nem lenne éhen haltam volna és bár nélküle amúgy is halott lennék.
 - Ez furcsa, de érthető. - feleltem elgondolkodva a hallottakon
 - Félre a szavakból. Ébresszük Lenát, mert reggeli kezdődik, úgy öt perc múlva.
 - Ezt a nevet honnan vetted? - lepődtem meg
- Pont onnan, ahonnan az Eméliát! Ébreszd most már, mert lekésitek! Jó étvágyat!
- Te nem jössz velünk?
- Nem. Én túl vagyok rajta. - mondta és visszafeküdt aludni

 Eli szép lassan szedte össze magát és kicammogtunk a folyosóra, s majd csatlakoztunk társalgóba többiekhez.